Non Non Biyori kritika by Yuu Solk

Megőszültem mire végeztem ezzel az animével...

Ez az anime semmiről sem szól! na jó azért mégis. Történetünk elejét Hotaru a Tokyoból jött lány egy világvégi falucskába költözik családjával majd az itt élő osztálytársakkal meg pár emberrel történnek hétköznapi dolgok és vége, röviden összefoglalva ez minden. Nem is vártem egyébként, hogy majd valami húdenagy sztori lesz itt, de még az alacsony elvárásaimat is sikeresen alul szárnyalnia. A Non Non Biyori egy abszolút falusias, vagy inkább tanyasias anime, borzasztó lassú, tényleg nem történik benne semmi különleges és még lehetne sorolni, de ezt az érzést nem lehet szavakba önteni. Fogalmam sincs miért néztem végig, valahogy mindig egy kicsit kíváncsivá tett és akartam a következő részt, pedig különösebben nem érdekelt, elkezdeni is csak azért akartam, mert nyáron jön a második évad. Úgy gondoltam, ha van második évad, csak nem lehet rossz... rossz mondjuk tényleg nem volt, de azért elképesztő ez a valami.

Nincs történet, elindulunk egy napról, akikor történik is valami különlegesebb, de nem tartunk sehova, a karakterek közül is maximum egyet tudnék mondani, amit nem láttam még más animében, ez pedig Renge. Az elsős kislány, aki kb zseninek számít abban a közegben, szinte minden tekintetben, és olyan semmitmondó arcot vág, hogy azt a pókerezők is megirigyelhetnék. Az egész faluban egyébként összevissza öten járnak általánosba három családból. Olyan kicsi a létszám, hogy egy osztályba kerül az elsőstől a kilencedikesig mindenki, ennek megfelelően pedig az iskola elég csóró is. Renge nővére az egyetlen tanár, bár én nem bíznám rá a gyerekemet :D folyton alszik és elég felelőtlen. Van még a faluban egy darab fiúgyerek, na tőle nem kell hosszú monológokra számítani. Persze van loli is, mert az már kötelező...

Az egész egy nagyon elvont világ, a fű mindig zöld, mindig boldogok az emberek. A nagyvárosi Hotarunak egy pillanatba nem került, hogy megszokja ezt a nagyon más környezetet. Én tapasztalatból tudom, hogy a városban felnőtt ember, fiatal korában legalábbis biztosan halál unalmasnak tartja a vidéki életet (bár ez fordítva is igaz). Abszolút vidámság és jókedv van folyamatosan, a szomorú pillanatok se tudnak szomorúak lenni, már ha azokat szomorúnak lehet hívni. Egy biztos, ez egy túlidealizált világ.

Igazából probléma nincs vele, egy elrontott pillanatot se láttam, minden beleillik az animébe, a készítők sikeresen átadták a nagyon vidéki életérzést, de azért elviseltem volna benne egy megfázást is. Mondanám, hogy nézzétek meg, de inkább csak akkor, ha elég kitartóak vagytok és nem sajnáljátok rá az időt.

Pontszám: 10/10

Miyazaki- A vándorló Palota by Mazo

Mindig kell egy kis klasszikus. Ezúttal egy egész estét filmet hozok nektek, bár kétlem, hogy bárki, aki szereti az animéket, ne találkozott volna még Miyazaki műveivel. Ahogy azt se hiszem el, hogy lenne olyan közöttünk, aki nem tiszteli és csodálja munkásságát, és műveit, mint például ezt a mesét is.

A vándorló palota története valójában Diana Wynne Jones tollából ered. Neki köszönhetjük ezeket a csodálatos karaktereket és izgalmas eseményeket, míg Miyazaki tette felejthetetlenné képi megjelenítésével. Arcot és valóságot adott Spohie mamának, Howl varázslónak és a többi imádni való karakternek.
Ami azt illeti hosszasan beszélhetni Miyazaki életéről, munkásságáról, stílusáról. A repülők iránti vonzódásáról, a női főszereplőkről, a férfiak ábrázolásmódjáról, arról a mindig visszatérő arcról, amit alkalmaz meséiben. De mivel nem esszét, és nem is kis regényt szeretnék nektek írni, így igyekszem a Vándorló Palotára szűkíteni a cikket, valamint ennek is csupán egy kivonatos szösszenetére, hogy HA van olyan, aki még Nem látta… akkor kedvet kapjon rá! (Mondhatnám úgy is, hogy megnézni kötelező!)

Hősnőnk a 18 éves kalapkészítő Sophie, aki átlagos, csendes lányként éli életét. Nem foglalkoztatja úgy a divat, aggódik a közeledő háború miatt, és nem rajong úgy a rejtélyes varázsló iránt sem, akiről mindig annyit beszélnek, ha feltűnik sétáló otthona a horizonton. De természetesen neki adatik meg, hogy személyesen is találkozik az állítólagos szívrabló varázslóval és máris belekeveredik egy olyan hajszába, amibe nagy szerepet játszik a mágia, amitől már csak egy hajszál választja el az igazi háborút.
Mivel együtt látják az amúgy roppant helyes és kedves Howl varázslóval, a Puszták Boszorkája megkeresi és elátkozza Spohiet, hogy 90 éves öregasszonyként kelljen leélnie hátralevő életét. A lány persze nem maradhat otthonába, így inkább a pusztába vándorol, de nem adja fel, ahogy azt a boszorka szerette volna. Sophie végül Howl varázslatos palotájában köt ki, új barátokra téve szert és megismerve a varázsló igazi énjét, akinek legalább annyira van szüksége segítségre, mint a lánynak. Sophie bemutatja, hogy az öregség nem egyenlő a feladással, hogy így is lehet küzdeni azért, ami számunkra fontos.
A történet karakterei, Calcifer, a tűzdémon, Markl, a varázsló tanonc, Répafej, az elátkozott madárijesztő, de még az „ellenséges” Suliman és a Puszták Boszorkája is mind, hihetetlenül kidolgozott jellem, a maguk ügyes-bajos világukkal.
A rajzok egyediek, mesébe illők és magukkal ragadók. Nem azok a túlretusált szépségek születnek Miyazaki tollából, sokkal inkább egy a valósághoz közeli arc, egy mozdulat. Mindamellett a háttér pedig gyakorta vetekszik a valósággal. 

Tehát ha valaki nem látta, tessék azonnal megnézni, aki pedig már látta vagy 1000x, mint én, az nézze meg újra! Szerintem egyöntetűen mindenki egyet ért, hogy 10/10 pontszámot érdemel, de csak azért, mert nem írhatok oda húszat. És utólag mindenkitől bocsánatot kérek, hogy valóban csak ennyire kivonatos lett ennek a csodálatos mesének és Miyazakinak a véleményezése! 

C kritika by Yuu Solk

Az idő pénz, a pénz nem boldogít. Nézzük csak mi is a baj a pénzzel! Ez a valami egyenlő a kereskedelemmel, míg régen cserebere ment, addig ma sincs ez másként. A pénz egy univerzális csereeszköz, amit a só, állati bőrök és egyebek helyett használunk. A modern világ erre épül, ez határozza meg a mindennapjainkat, tehát, akinek van az jól élhet, akinek nincs az meg dögöljön meg! alapon mennek a dolgok. Valóban, az idő pénz, minden másodpercben lenyúlnak minket, de az is igaz, hogy ennek a dolognak a birtoklása nem tesz boldogabbá. A gazdag ember sok esetben a munkájába temetkezve él, ugyan a pénzéből szigetet vehetne magának, mégsem teszi, mert esélye sem lenne oda menni nyaralni. Tehát a pénz függőséget okoz.

Mai animénk tele van pénzfüggőkkel. Nem a mindennapi szükségletek kielégítésére összekeresett "vagyonnal" rendelkező emberekre, akik mindig többet szeretnének, gondolok, hanem a telhetetlenül kapzsikra. "Azért keresek pénzt, hogy még több pénzem legyen" az olyan emberek, akiknek ez a jelmondata megtöltik a Midas bank világát a C-ben. A Midas bank egyébként egy pénzt jövőre cserélő valami. Sajnos nem tudjuk meg, miért létezik, vagy ki irányítja, de az emberek egyre jobban támaszkodnak az ott megszerezhető vagyonra, ezzel pedig nagy károkat okoznak a való életben.

Történetünk egy két helyen dolgozó egyetemista főszereplésével zajlik, aki kiemelkedő tehetségnek bizonyul a pénzügyi negyedben. Harcai során ide-oda csapongnak a tervei, attól függően, hogy épp ki mit mondott neki előzőleg, de a végén talán jól döntött, mikor szükség volt rá. Meglehetősen határozatlan személyiség, de nagyon kitartó, legalábbis európai szemmel. Még azután is dolgozik éjjel-nappal miután milliomossá válik. Kissé furcsa momentuma ez a C-nek.

A történet szempontjából egyébként a pénz csak egy eszköz, simán kicserélhetnék mondjuk krumplira és nézhetnénk a burgonyapiac csatározásait :D A lényegesebb elem az, hogy mit okoz az emberi kapzsiság egy ilyen lehetőség feltűnésével. A függőség az függőség, legyen szó pénzről vagy krumpliról. Már odáig fajulnak a dolgok, hogy a világot befolyásoló Midas bank elveszi a zálogként beadott jövőt, ez pedig súlyos következményekkel jár. Főszereplőnk is csak a vereség megtapasztalása után ébred rá, hogy nem szórakozhat kedvére, itt nagyobb a tét, mint pár fillér megszerzése.

Az anime látványvilága durva, az emberábrázolás nem tökéletes, de a terek... látványra már majdnem eléri a K szintjét. Egy másik kiemelésre méltó dolog az Asset-ekkel való beszélgetés, ami sok esetben egy letompított, torzított hangon történik, oldalt benyúló fekete sávokon kiírva a mondatokat. Szerintem nagyon ötletes, jól jelzi, hogy épp egy másik dimenzióban lévő lénnyel folyik a párbeszéd.

Összességében ez egy nagyon jó példája annak, hogy hogyan lehet szórakoztatóvá tenni a brókerek világának bemutatását :D

Pontszám: 10/10

Junjou Romantic by Mazo

Férfi szerelem! 

Ez az anime tulajdonképpen ennyi lenne. Evvel a két szóval tudom jellemezni, egyesek talán értik is mire mondom. Aki nem, annak kifejtem.
A Junjou Romantic két évados lett, 12-12 rész. Nem tudok róla, hogy adták volna itthon, de bizonyos fórumokon megtalálható magyar felirattal.
Három pár szerelmi történetéről szól, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz, de inkább csak féltékenykedés szintjén, vagy éppen említést tesznek a másik pár egy tagjáról, akinek köszönhetően éppen ott vannak, ahol. A karakterek füzére tehát még akár érdekes kidolgozás is lehetne, de nekem inkább az az érzésem, hogy csak így tudták megvalósítani, hogy három különböző szerelmi történetet tudjanak egy animébe sűríteni.
Az első, úgymond Fő pár, Usami és Misaki. Az egyikük egy sikeres, gazdag és perverz író, a másik egy habókos egyetemista. Az egyikük játékok között él, egy óriási plüss mackóval és a fiúkat szereti –eredetileg Misaki bátyját -, a másik pedig még fiatal, nem tudja, mit akar, de legtöbbször úgy tűnik, hogy nem férfiakkal közösülni. Azonban mint tudjuk, a szerelemnek nem lehet határokat szabni, és így még a majrézó Misaki is elcsábul.
A második pár Hiroki és Nowaki. Egy tisztáson találkoznak, és Nowaki azonnal beleszeret az Usami után síró egyetemi tanársegédbe. Az ő kapcsolatuk még a legszimpatikusabb. Egyértelműen szeretik egymást, de kommunikációs problémák vannak közöttük, így Hiroki kiakad, mikor Nowaki egy évre eltűnik tanulni Angliába. De közöttük legalább nincs akadékoskodó, visítozó, vagy túl macsózott karakter. Ők csak szimplán aranyosak mikor összeköltöznek és Hiroki megtalálja a nevével ellátott leveleket, amikben Nowaki minduntalan szerelmet vall.
A harmadik párossal pedig csak egészen későn ismerkedünk meg. Hiroki professzora az egyikük, Miyagi, aki elvállt férfiként beleszeret a 18 éves diákjába, Takatsukiba. A professzor könnyelmű, a diák szigorú és kemény, de ezen túl semmi más nincs benne, amit ne ismerne mindenki egy már jól megszokott tanár-diák kapcsolatban.
A karaktereket tehát nem nagyon tudták izgalmassá tenni, részemről egyikükben sem volt meg az a plusz, se személyiségében, se külsejében, amire azt mondhattam volna „ahh, légy az enyém!”, mert lássuk be, a yaoit kedvelők nagy része erre vágyik.
Ahogy arra is vágyunk, hogy a féktelen kéj és szerelem magával ragadjon, de itt még az sincs. Egy-két mondat, hogy „hú, de megkívántalak”, „már nem tudom visszafogni magam”, ami aztán nagyon felcsigázhatja a nézőket. És „A jelenet” is csupán néhány csókból, és egy kézből áll, ami egy olyan testfelületet simogat, amit senki se tud megállapítani, hogy pontosan micsoda.
Nagyjából ennyit tudnék mondani a Junjou Romanticról. Egy megnézésre alkalmas, szelíd bevezető a férfi szerelmeket feldolgozó animékbe, de se karaktergazdagságban, se történetben nem tud újat mutatni. Ráadásul itt is, mint a legtöbb ilyen témát feldolgozó történetben, azt veszem észre, hogy hetero férfi nem is létezik.
Nekem tehát ez az anime 10/4-et ért meg. Végig néztem, de lehet, hogy egy Miyazaki filmmel többre mentem volna, még ha huszonhatodára látom is ugyanazt. Még, hogy „lehet”? Biztosan!

1 évesek lettünk!

Elérkezett ez a pillanat is, hamarosan megtartjuk a blog első szülinapját és hozunk egy kis különlegességet, amit eddig még nem tapasztalhattatok nálunk. Egyelőre nem árulom el, hogy mi az, izguljatok egy kicsit :D a meglepi pedig július nyolcadikán érkezik majd, addig is kellemes találgatást :P

Visszatekintve erre az évre, többször is változásokon ment keresztül a blog, amik szerencsére nem okoztak nagy problémákat, mint kedves alapítónk eltünedezett, egy másik taggal együtt, akit időm sem volt megismerni, majd egyedül maradtam hónapokig, aztán nemrégiben MAZo jelent meg nálunk. Azt hiszem az ő nevében is köszönetet mondhatok a kitartó olvasóinknak. Na de nem ragozom tovább, tessék egy ninja:

Psszt! Már csak 38680 percet kell aludni és egy évesek leszünk!

Kotoura-san kritika by Yuu Solk

Ugorjunk fejest a társadalom peremére szorult emberek életébe... Jól hangzik, mi?

A főszereplőnk Kotoura Haruka, aki születésétől fogva kontrollálhatatlan módon olvas a gondolatokban és sajnos nincs kivétel, azt is látja, amit nem akar. Emiatt pár év alatt tönkremennek a baráti kötelékei és szépen lassan összeroppantja a családját is, egyetlen megmaradt pártfogója a nagyapja marad. A perverz öregember viszont megad neki mindent, amit lehet. Ezzel a képpel indítunk, minden sötét majd fekete-fehér lesz, mielőtt észrevennénk. Mikor elkezdtem az járt a fejemben, hogy valami vicceset, vígjátékszerűt akartam nézni, erre megint egy tragikus történetbe sikerült belekezdenem, de tévedtem. A Kotoura-san nem erről a depresszív állapotról szól, hanem az ebből való kilábalásról.

Pont az az érzés keríti a hatalmába az embert, mint amit a kiközösítése alatt érez, mikor emberekkel jót tud beszélgetni. Ilyenkor már annira magányos az ember, hogy mindegy ki az, ha nem akar bántani, jó lesz ő is alapon, önkénytelenül mosolyog, még véletlen se ijessze el a másikat.  Egy túl sok lelki problémát átélt ember számára ez annyira természetes, hogy sok esetben észre se veszi az állandó vigyort a képén. Haruka is ez az eset. Ugyan nem mosolyog állandóan, de értetlenül áll, ha valaki nem akarja bántani, mivel teljesen idegen a helyzet számára, majd szép lassan kiszakítják a magányából és egy kis csoport tagja lesz. Még el is menekül egyszer, de nem szabadulhat a szerelem elől, Manabe a világ végére is követné. Ráadásul ezt az üresfejű fiút hívhatja megmentőjének.

Karakterfelhozatal terén érdekes a helyzet, nem kapunk túl fantáziadús dolgokat, bár a történet könnyedsége miatt nincs is erre szükség. Például a klub elnökének szerelméről azt se tudjuk, kicsoda, micsoda, csak ül csendben, néha beleszól valami értelmeset, de egy zártszelvényben is több élet van. Manabe valami hasonló szinten van bonyolultság téren, tulajdonképpen a szerelmesség mellett egy dologra képes, perverzen fantáziálni :D Normálisabban kidolgozott karaktereket inkább csak Yuriko és Haruka személyében ismerhetünk meg, nekik még háttértörténet is jutott.

Furcsa egyveleg a Haruka-san, mert egy komoly témát dolgoz fel, itt ott tragikus elemekkel, mégis vicces és aranyos. Érdekes kettősséget képvisel, hiszen a témája nem ebbe a stílusba tartozik, mégsem bukik bele. Ez a mű a két stílus hatásvonala, amin szomorkodhatunk és nevethetünk kedvünk szerint.

Igazából nem tudok mit mondani erre az animére, nincs benne elrontott dolog, de nem is egy zseniális darab, egyszerűen szórakoztató, humoros és sajnos életszerű is.

Pontszám: 10/10

Vampire Knight by Mazo

Vámpírok. Szerelem. Harcok. Titkok. Siker!
Hát kell ennél több egy jó animéhez?

A Vampire Knight végül 3 évados lett, legalábbis a mangában. Animében, pláne magyar szinkronnal csak az első két évadot láthattuk. Hatalmas hírverés övezte Japánban és itt is közkedvelt lett.
 Mint ahogy azt elsőre elkezdtem, meg van benne a legtöbb dolog, ami kell egy jó animéhez.
Főhőse Cross Yuki, a 16 éves prefektus a Cross Akadémián. Feladata hogy távol tartsa az akadémia nappali tagozatos diákjait –amilyen Ő is –az éjszakai tagozattól, akik hatalmas hírnévnek örvendenek. Mindamellett pedig titkon vámpírok. Yuki munkáját mostoha bátyja, Kiryu Zero segíti, aki elég magának való és igyekszik elkerülni a naiv és túlbuzgó mostoha húgát, egész egyszerűen abból kifolyólag, hogy szereti. Hát igen, Yuki nagyon szeretni való kis lány. Ez Kuran Kanamenak is feltűnik, az éjszakai tagozatosok fejének, aki a nemes Kuran klán utolsó tagja. Gondolnánk mi, hiszen ott van a kis Yuki, aki pedig Kanameba szerelmes és közben fogalma sincs róla, milyen igazi közük van egymáshoz.
A lényeg, hogy bonyodalom bőven van. Ki kit szeret, ki kinek a kicsodája, ki mit akar a másiktól, ki kinek szívja épp a vérét, ki akarja épp megölni Kanamet, Yukit vagy éppen Zerot?
Tehát adott egy szerelmi háromszög, néhány nemesi vámpír, kisvámpírok, meg az eszüket vesztett E-szintű vérszívok és néhány ellenségeskedő, hatalom éhes alak is, ha netán nem lenne elég a belső viszályok és szerelmesek közt dúló feszültség.
Ha netán úgy érzitek, hogy kicsit negatív vagyok az animével kapcsolatban, hát jól érzitek. Bár minden meg van benne ahhoz, hogy jó legyen –gondolnánk -, valójában egy elég középkategóriás, tucat dologról beszélünk. A főhősünk teljesen tehetetlen típus. Két karakteres férfi között hánykolódik, akik minden csatát megküzdenek helyette és közben azt szajkózzák, hogy meg akarják védeni Őt. Ki éppen mitől, persze. Az események nagy része abból áll, hogy Yuki gondolatait hallgatjuk, ahogy magatehetetlenül teszi fel a kérdéseket és igyekszik segíteni mindenkinek, holott erre nem éppen alkalmas a karaktere.
De azt meg kell hagyni, hogy a grafikája szép, és ha nem átfogóan nézzük az egészet, akkor vannak jelenetek, cselekmények, amikbe bele tud merülni az ember. Engem például magával ragadott Zero konfliktusa saját magával. Az jó volt. Szegény! És még a szerelmétől is haraggal kell elválnia a második évad végén. Nem osztottak neki túl jó lapokat és a nézőket is ott hagyják faképnél, kaparva a falat, hogy most hogyan tovább. Tudom ajánlani a mangát! Már csak azért is, mert személyes szerény véleményem szerint, a magyar szinkron katasztrofális. A japán szinkronokhoz képest egyáltalán nem találták el a hangszíneket, valahogy nem idomulnak a karakterek egyéniségéhez.

Éppen ezért nekem a Vampire Knigh, akármennyire is fáj –mert természetesen végig néztem és ugyanúgy aggódtam adott pillanatban Yukiért meg Zeroért, mint bármelyik fan - pontozásilag csak 10/5.
Azért nézzétek meg és vitatkozzatok velem, ha máshogy gondoljátok! J Jó szórakozást hozzá! 

Akuma no Riddle kritika by Yuu Solk

Mondtam már, hogy utálom, ha így végződik valami? Már a Yuuki Yuuna wa Yuusha de Aru esetében is kifejtettem, mennyire irritáló ez, de akkor lássuk is, mi a helyzet az Akuma no Riddle-vel...

Adott egy gyilkosnak kiképzett fiatal lány, akit tizenkét másik, hozzá hasonlóval raknak össze egy osztályba, hogy az egyik társukat megöljék. A merénylet elkövetése egy kívánság teljesítését éri meg, ami lehet bármi, szó szerint. A többieknek mind megvan a saját kis vágya, ne kövesse a rendőrség többé, boldog legyen a családja, bosszút álljon stb. Főszereplőnknek abszolút nem jelent semmit ez a merénylet dolog, ezért inkább a szobatársát, vagyis a célpontot védi. Konkrétan nyíltan ellene fordul a többi gyilkosnak, kihívja maga ellen a sorsot.

Nem is lenne rossz felállás, adott egy osztálynyi gyilkos és mind a véredre vagy az általad védett vérére szomjaznak, hogy miért? csak. Szépen egyesével jönnek, mindig egy meghívóval jelezve, hogy épp merényletre lehet számítani, és mindig meg is történik. Egyet-egyet el is tesznek láb alól, meglehetősen tragikus módon, mert tényleg, jól fel van építve. Sok különféle indok, sok eltérő gyilkossági mód, van, aki csak rálő, van aki külön elkölt egy vagyont, hogy szórakozhasson közben. Ahol tragikusnak kell lennie, ott az is, a lolinál külön dicséret járna a dolog kitalálójának, de azzal, ami a végén van...

Miért van az, hogy felépítenek egy tragikus történetet és ezzel végződik? Értem én, hogy nem egy horrort láthatunk itt, vagy ilyesmit, de ezzel nekifutásból tönkre vágták. Az utolsó rész második felét meg se kellett volna csinálni.

Amellett, hogy így belerondítottak, kaptunk pár megválaszolatlan dolgot is, mint azok a furcsa kérdések, amiket Toukakau, a főszereplőnk kap. Mi is az értelme ezeknek a történetben? Egy kicsit segítenek a megértésben, de inkább filozofikus a dolog, amolyan bölcsességek. Szívesen megnéznék még egy évadot ebből, mert úgy fest a dolog, hogy ott lenne értelme az egésznek, így csak egy elbaszott tragédia, ami nem lett tragédia.

Nektek mi a véleményetek erről, titeket is idegesít az ilyesfajta lezárás?

Összességében nem lett ez annyira borzalmas anime, de itt is a vége megölte az egészet, sajnos.

Pontszám: 10/6

Ablakomba besütött a holdvilág blog kritika by Yuu Solk

Barna! Barna mindenhol!

Egy újabb blog kérte fel csapatunkat a véleményezésre és ezúttal egy történetes blogról van szó. A felkérőnk azt szerette volna, hogy inkább csak a történettel törődjünk, de egy blog esetében nem feltétlenül választható le a szöveg tartalma az oldal dizájnjáról, főleg egy történetes blognál. Természetesen éppen emiatt a dizájn ugyan lényeges de sokkal kisebb szerepet kap, egy fél bekezdésben érdemes csak beszélni róla. Nem is szaporítom a szót, lássuk a blogot és tartalmát:

A történet egyelőre egy négy részből és egy prológusból álló kis kezdemény, amiből akár regényt is lehetne írni. A történet szerint nyolc pesti fiatal eldönti, hogy valami a szokásosnál értelmesebb célnak szenteli a nyarát és belevágnak egy néptánccsoport megalakításába.

A néptánc tőlem sem annyira idegen, de legutoljára általános iskola alsójában próbálkoztam meg vele, azóta inkább csak a falunapokon előadott próbálkozásokat nézem, ha nézem. Emiatt ezúttal is kívülállóként jártam a blogon és újabb élményekkel gazdagodtam.

Főszereplőnk Bogi, aki tulajdonképpen mindent egymaga leintéz, megszerzi a csoport működéséhez szükséges helyet, megcsinálja a koreográfiát és még egy fellépést is előkészít, amiről nem tudunk egyelőre semmit, mert ez már a negyedik rész után következne. Az írónő pedig ezáltal szépen felépíti az ő karakterét, majd a lány köré lassan a többiekébe is belekezd. Szól még egy hosszabb rész a hegedűsről is a terjedelmes felvezetés mellett, majd a végén egy jól megírt táncjelenettel fejeződik be a negyedik rész. A negyedik rész szinte teljes egészében a koreográfusnak előadott táncjelenetről szó, benne a dal szövegével, amire mozognak. Szép és szemléletes, az ember már ott érzi magát a közönségben, de más jelenetek is meglehetősen jól sikerültek, az öltözőben szinte testközelből élvezhetjük a pesszimista fiút leteremtő Bogit. Egyelőre viszont más nincs ebben a műben.

A szereplők jelleme még kidolgozatlan, egyik-másiknak leginkább csak a neve hangzik el, a történések nem érdekesek, szépen vannak leírva, gyönyörű jelenetek kerekednek belőlük, de ez minden, a nagyobb izgalmak még nincsenek megírva. Emellett a kissé eltérő irodalmi nyelvezet furán hathat, de a témához illik, ahogy a dizájn is. Legalábbis ezt a rengeteg barnát csak azzal tudom magyarázni, hogy a néptáncos téma miatt van. Egyetlen dolgot tudnék idézőjelesen hibaként megemlíteni, az pedig a történetet megszakító oda nem illő poszt. Egy történetes blog esetén, ha egymás alatt több bejegyzés is megjelenik, akkor nem érdemes az olvasót kizökkenteni a menetből egy oda nem illő poszttal. Ez esetben inkább valahova máshova kellene elhelyezni azt az egy bejegyzést, vagy olyan sablont használni, amivel egy bejegyzés egy oldalt tesz ki és mint egy könyvet, lapozni kell.

A szerző már nem kezdő és a témában is jártas annyira, hogy hitelesen írhasson róla, de a férfiak beszédszokásait talán jobban meg kellene figyelnie. Az ablakomba besütött a holdvilág blogon egy szép történetet olvashatunk, mely havonta új részekkel bővül, amit bármelyik kíváncsiskodónak tudnék ajánlani.

http://ablakomba-besutott-a-holdvilag.blogspot.hu/

Pontszám: 10/7

Gravitation by Mazo :D

Igen! Mindenki jól látja! Az oldal történetében először! És persze ez a visszajelzésektől függ, de remélhetőleg nem is utoljára: Az Első Yaoinak is nevezhető anime. (Hivatalosan Sonen ai)
Ráadásul nem csak itt, hanem számomra is ez volt az első, amiben két férfi szerelme van a középpontban. Mikor először láttam, még mondhatni egészen kicsi gyerek voltam. Elsőre nem is sikerült összerakni a teljes sztorit, lévén éppen csak belecsöppentem. Egy rózsaszín hajú, lila szemű, sokat nyávogó "valakicsoda" egy magas, szőke, hűvös - számomra ideális -pasi kegyeit keresi, ugrál körülötte, bolondot csinál magából és igen, meg is csókolja. 
Aztán kitisztult, hogy nem az a poén az egészben, hogy a kis rózsaszín ennyire lapos és ezért nevetnek a környezetében, ha lány ruhát vesz fel. :D 
Na de komolyra fordítva a szót. 
A történet fő vonulata valójában Suichi karriere, miszerint együttesével a Bad Luck-al szeretne Japán legjobb zenekarává válni. És ez nem is a legegyszerűbb, ha olyan kezdőkről és "tehetság hiányábab" inkább álmodozókról beszélünk, mint Ő. Az pedig, hogy a gyerekes és kissé buta front ember még szerelmes is lesz... ráadásul egy azonos neműbe, egyáltalán nem könnyíti meg az együttes életét. 
Az új kedvese ugyanis a rideg Juki Eiri, a félelmetes író, aki szerelmi regényeiről, pénzéről, szexy külsejéről és pofátlan stílusáról ismerszik meg. 
Kapcsolatuk egy apró kis vitából alakul, amit Suichi akaratossága és lendülete billent át a csak szórakozni vágyó íróban. Az amúgy érzelmekre képtelennek tűnő szépfiú, hamar megkedveli a kis idiótát, aki pincsikutyaként ugrálja körbe minduntalan, holott állítólag egyikük se gerjed saját nemére. Valamint nem annyira rózsás múltja, és fantasztikus személyiségéből adódó ellenségessége nem hagyja, hogy érzelmei gondtalanul érvényesüljenek. 
Suichi minden tiltás és elutasítás ellenére, a tudattal, hogy Juki eleinte csak játszadozni akart vele, törtet előre és küzd a hűvös alak szerelméért, közben saját életével és álmaival is csatározva. 
Az anime maga tehát egyszerre romantikus, és a lelőni is lehetetlen Suichi miatt pedig kellően humoros is. Mint minden animében, itt is heves gesztikulációk jellemzik az ilyen típusú karaktereket, aki mindig kellemetlen szituációkba keveredik, akár humoros, akár nem. Utalok itt arra az igenis komoly, szexuális zaklatásra, ami a hírességre törekvő férfiakat érintheti.
 Grafikailag rendben van. Szépek a rajzok és a karakterek is érdekesek. Amellett, hogy mindenkinek meg van a maga komikuma, és annak ellenére is, hogy nagyon sok a férfi szereplő, nagyon kevés a nő és még így is romantikus és szerelmi szálakban gazdag a történet. 
Mivel pedig zenei karrierről beszélünk, sok a track is, amik közben monológok magyarázzák meg a karakterek életszagú érzéseit.
Mindent egybe vetve tehát nagyon élvezhető és jól összekomponált kis műről beszélünk. Akik meg nem szeretik a műfajt, természetesen ne nézzék, ahogy azok se, akik vastag homoszexualításra vágynak. Ez egy kellemes, középkategóriás, romantikus, vicces, zenés anime egy ijesztően „tökéletes” pasival a középpontban, aki természetesen mi más lenne, mint meleg! :D 10/6
Jó szórakozást kívánok hozzá! 

Lila pulcsis könyvei blog kritika by Yuu Solk

Nemrégiben egy igazi könyvmoly blog kritizálására kérték fel csapatunkat és mit ne mondjak, örülök, hogy ezt a világot is megismerhettem. Ugyan volt/van és valószínűleg lesz még közöm a továbbiakban is ehhez a világhoz, de elég fura viszonyban állok ezzel kapcsolatban. Az a helyzet, hogy életem során egyetlen könyvet olvastam ki, ennek ellenére többszáz oldalnyi irodalmi művet gépeltem már le, verseket, novellákat, regényeket és még jó pár blogbejegyzés is van a hátam mögött, valahogy a könyv olvasás mégis elkerült.

A tartalomra nem lehet panasz, igényesen megszerkesztett posztok, amik még egy kívülálló számára is érdekesek lehetnek. Kissé nagyot néztem például a könyvmoly kihívásos poszton és az abban megismertetett kihíváson, ami annyi, hogy olvass el egy év alatt 52 különböző könyvet ilyen-olyan kategóriában. Ez a kihívás az otaku világba annyit jelentene, hogy 260 animét nézz meg vagy ugyan ennyi mangát olvass el egy év alatt. Emellett még van más is, például könyvek véleményezése vagy a jó öreg offtopic. A bejegyzésekben elhelyezett kereszthivatkozások, a vissza-vissza térő témákat érthetőbbé varázsolják, de van itt egy kis furcsaság is. Végigolvastam jó pár bejegyzést és az alattuk lévő kommenteket is, de egy idő után már nem pillantottam a kommentekre. Ez azért van, mert a blogger a kommentekben megkapott, a poszthoz illeszkedő gondolatokat utólag beszerkeszti az eredeti posztba és ugyan kibővül egy-egy dolog értelmezése, jobb, hatékonyabb véleményezéssé válik, de elveszi a figyelmet. A hozzám hasonló olvasó például nem fogja a kommentelős részt nézegetni emiatt, pedig lehet, hogy lenne pár jó ötlete. Én inkább azt tanácsolnám, hogy az ilyen kommentben érkező gondolatokat egy "xyz 2" posztban ossza meg a blogger, amivel még nézettséget is nyerhet és a kommentrészleg sem hal meg.

A dizájnnal nem voltak bajok, a betűtípus kissé vékony alakokat használ, így nekem el-el tűntek a betűk egyes részei, de lehet, hogy rosszul látok :D A másik szőrszálhasogatás, hogy valószínűleg a képek miatt a gyengébb géppel vagy esetemben gyengébb internettel rendelkezőknek nehezebben tölt be az oldal. Egy hibát találtam összesen, a megjelenésben, ez pedig az archívum. Én is használom azt a felületet, amin ez a blog fut és nálam az archívum megjeleníti minden eddigi bejegyzésemet, amitől ugyan kilóméter hosszú lesz egy oldal, de könnyen vissza lehet keresni a legelső bejegyzésemet is. Itt viszont nem, vagy nehezen lehet rálelni az első bejegyzésekre, ami talán a használt sablon miatt van. újabb kis problémácska, hogy a bejegyzések közbe szúrt képek feliratai angolul vannak, persze mondhatnánk, hogy ez világnyelv, mindenki tud angolul stb. de a magyar posztban a kép se legyen más nyelven írva. Itt még nem olyan durva a helyzet, de bloggerek tucatjai esnek abba a hibába, hogy rengeteg idegennyelvű szöveget raknak a blogjaikra, ami miatt felmerülhet a kérdés: az angoloknak vagy a magyaroknak írod ezt? mivel, aki csak az egyik nyelven tud, nem fog érteni semmit. A Lilapulcsis könyvei blog nem ez a kategória, nekem mégis szúrta a szemem az a pár szövegrész, amit nem tudtam elolvasni a képeken.

Regélhetnék itt napestig az élményről, arról, hogy a bloggert a bejegyzései alapján szép lassan megismerhetjük és sok ehhez hasonló apróságról, de már ezek alapján is kijelenthetem, hogy ez egy minőségi blog. Igényesen van megírva minden poszt, látszik, hogy a blogger szereti a "munkáját" és élvezettel ír. Ennél már talán csak azzal lehetne feljebb lépni, ha be tudná szippantani a kívülállókat ebbe a világba.

lilapulcsis.blog.hu

Pontszám: 10/10

Ikoku Meiro no Croisée kritika by Yuu Solk

Most érzem igazán európainak magam...

Érdekes, de a mindennapjaink során nagyrészt egyáltalán nem tűnik fel nekünk, hogy az általunk előnyben részesített Japán kultúra mennyire is tér el a miénkhez képes. Ugyan már a szigetország egy ideje integrálódik a bolygó többi társadalma közé, még mindig olyan, mintha egy idegen világ lenne, hát még a 19. században... Az Ikoku Meiro ni Croisée ugyanis abban a korban játszódik, amiben még megérte kovácsnak állni.

Egy Yune nevű aprócska japán lány érkezik Párizsba, hogy bentlakó cseléd legyen egy kovácsnál. Mivel ebben az időben az itt élők nagy része azt se tudta, hogy Japánt eszik vagy isszák, elég nagy figyelmet kap a fura idegen. Yune persze gyanútlanul sétálgat, hiszen még nem találkozott az európai szokásokkal. Történetünk úgy nem nagyon van, megérkezik Yune a végére pedig igazi családtaggá válik, de más nem is történik. Ez is egy olyan anime, amit inkább a szereplőiért szeret az ember, nem a történetért, rajzolásért, zenéért vagy csatákért.

A nagyvilágban utazó Oscar unokája Claude, kapja meg tulajdonképpen a kislányt. Elsőre nincs könnyű dolga, mert Yune elvileg nem tud franciául, de ennek hamarosan kiderül az ellenkezője, ami természetesen Claude-t meglepi. Rengeteg számára idegen helyzetbe keveredik a fiú, miközben megismerhetjük a jellemét, de nincs benne túlzottan semmi sem. Az apja példája miatt szigorúan bánik Yune-val, emellett megértő és gondoskodó is, de valamiért ennyivel is főbb szereplő lett belőle.

A másik sarkalatos pont Yune, akinek a szemein keresztül láthatjuk Párizst. Ugyanabban a cipőben jár, mint Claude, sok mindent nem ismer és emiatt furcsa helyzetekbe keveredik. Az ő esetében viszont jóval hangsúlyosabban kijönnek a kulturális különbségek, természetesen külföldiségéből adódóan. Ő egy szorgalmas, lelkiismeretes és makacs lány, ráadásul olyan aranyos, hogy az ember legszívesebben szivárványt hányna tőle :D

Tulajdonképpen a mindennapjaikat követhetjük végig. Ugye milyen izgalmas? Én se néztem volna meg, ha Yune nem ennyire aranyos. Őszintén szólva, amellett, hogy gyönyörűen megmutatja a kulturális különbségeket az Ikoku Meiro no Croisée kb olyan, mint az üknagyapánk. Mikor feláll és leveri magáról a port aranyosan ránk mosolyog, majd folytatja a szokásos üldögélést. Ez az anime egyszerűen lassú és nagyon kevés benne az izgalom, kissé elgondolkodtat, de összességében rettenetesen ingerszegény a 21.század gyermekének. Vakvágánynak nevezném, mivel egyedisége ellenére sem fog stílust vagy divatot teremteni. Inkább csak az nézze meg, aki odáig van az aranyos dolgokért.

Pontszám: 10/6